Az életünket egyik eseménytől a másikig éljük. A kettő között nem csinálunk semmit, csak várunk arra, hogy a következő esemény bekövetkezzen. Amint bekövetkezett gyakorlatilag már el is múlt, és azzal, vigasztaljuk magunkat, hogy nem baj, mert a következő eseményig már nem sokat kell várni. És így tovább, amíg az élet szépen el nem múlik. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor egy kutyát bezárnak az udvaron egy kenelbe és csak estére engedik szabod hogy futkározzon. A kutya egész nap semmit nem csinál csak vár arra, hogy eljöjjön az este és kiengedjék. Aztán az éjszaka a lelkes rohangálással, játékkal nagyon hamar elmúlik számára. Talán a fáradtságtól még alszik is kicsit és máris reggel van. Újra bezárják és ott bent nem tud csinálni semmit, csak vár a következő alkalomra.
Az emberek is valami hasonló módon élnek. Csak számukra az egész napi várakozás a napi szokásos monoton munkavégzés. Amikor nem azt teszik, amit szeretnének. Ami a kutya számára az este szabad futkosása az, az ember számára a hétvége, vagy valamelyik ünnep. A lényeg az, hogy ilyenkor megpróbálja kiélvezni a szabadságot.
Ennek első része, az öröm, hogy végre szabad és gyorsan csinál valamit amivel ezt bizonyíthatja pl. elrohan vesz magának valamit, vagy elmegy este szórakozni stb. A második része ennek és a fárasztó hétköznapi monotonitásnak a kipihenése. Ez egyszerűen csak kényelmes lustálkodás, nem aktív kikapcsolódás. A harmadik csak hosszabb szüneteknél következik be mint pl. az év végi ünnepek. Amikor az ember már szórakozott is meg pihent is, valami furcsa módón elkezd azon gondolkozni, hogy igazából miért is van ez így az életével. Esetleg felvetődnek gondolatok, hogy miket lehetne másképp csinálnia, vagy mit szeretett volna másképp csinálni, de végül nem tette meg vagy nem sikerült megtennie. Talán elkezd lassan megijedni, hogy igazából az élete nem szól semmiről és hogy a gyerekkori álmokból nem valósult meg jószerivel semmi. Aztán mintha csak egy rossz álom lett volna, hirtelen felébred ebből a merengésből, mert közben eltelt az idő és újra jönnek a hétköznapok amik nem engedik, hogy ilyen gondolatok előjöjjenek. Ez a harmadik fázis nincs a rövidebb (pl. hétvégi) szüneteknél. Ott a megterhelés olyan nagy, hogy a pihenés csak arra elég, hogy kibírjuk a következő pihenőig. A gondolatokra itt már nincs idő. Ezért van az, hogy amikor az ember nyugdíjas lesz és visszatekint az életére bizony gyakran úgy érzi, hogy az életét egyáltalán nem úgy élte le mint ahogy azt fiatalon elképzelte. Sokan itt megpróbálnak megvalósítani pár dolgot a gyerekkori álmok közül. A nyugdíjasok pénzhez való viszonya is nagyon megváltozik kellő idővel. Rájönnek, hogy az életben nem fontos a pénz, és talán ennek kapcsán arra is, hogy mennyi időt elvesztegettek annak hajszolására. Persze ezek a felismerések emberenként változnak. Nem mindenki jut erre a következetésre.
Érdekes megfigyelni, hogy azok, akik megtudják, hogy halálos betegek és már esetleg csak rövid idejük van hátra teljesen átértékelik az életüket és elkezdenek az élet igazi dolgaival foglalkozni. Sokan úgy vélik, hogy ez azért van, mert az ilyen betegnek nincs már ideje megtenni mindent. Szerintem ez inkább azért van, mert a tudat, hogy meg fog halni kiszakítja a monoton ünnepi-munka körforgásból és reálisan kezdi el szemlélni maga körül a világot. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy végre meglátja azt, ami valóban érték, és azt is, ami nem az pedig eddig annak hitte. Ehhez a felismeréshez természetesen nem kell nyugdíjasnak vagy halálos betegnek lenni. Elég ha az ember tudatosan és szándékosan kiszakítja magát egy időre a monoton körforgásból. Aki egyszer ezáltal megérezte a valóság szabadságát az többé nem tud visszatéri a monotonitáshoz még akkor sem ha fizikailag bele is kerül azért mert visszamegy dolgozni. Az ilyen ember már máshogy látja a világot és a pénznek nincs többé hatalma felette. Végre megvalósíthatja álmait.
Azt lehetne hinni hogy a kutyás példa nem stimmel hiszen ott a gazda akarattal zárja ketrecbe az állatot és az nem ura sorsának, míg az ember szabadon választja a monotonitást és azt az életet. Ez nem így van. Az embert is irányítják, vagy mondhatni, bezárják ebbe a monoton körforgásba. A világ szándékosan van úgy felépítve, hogy az emberek ne gondolkozzanak azon, hogy van más választásuk is. Talán a kutya számára is a ketrec az alap életforma és a kis esti szabadság pedig az ami mintegy ajándékként az élettől jár neki. Aki szabadon született azt soha nem lehet ketrecbe zárni. Az tudja mi a különbség. Az állatkertekben jól meg lehet figyelni a szabadon született és a szabadsághoz szokott vadállatok lassú haláltusáját a ketrecekben. A szemükön látszik. Lélekben akkor halnak meg amikor már nem hiszik el többé, hogy a szabadság egykor igazi valóság volt. Az emberek szemén is ez látszik. Menjetek ki az utcára és nézzetek az emberek szemébe...lássatok!
