(Figyelem! Nehezen emészthető szöveg! Csak kifejezetten elszánt olvasóknak!)
A dolgok lényege az, hogy megpróbáljunk egy olyan halmazt összehozni az életben, amire azt mondhatjuk, hogy ha az ember azt a halmazt abban a sorrendben végigköveti, akkor ugyanarra a gondolatra jut, mint az, aki azt a halmazt megalkotta. A gondolat persze nem egy jó fogalom erre. A gondolat, a nyelv a beszéd és mindezek a fizikai dolgok egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy azt az érzést és tudatállapotot, amiben éppen vagyunk, kommunikálják a másik számára. Csupán arra alkalmasak ezek a verbális és nonverbális (mint pl. a testbeszéd) eszközök hogy körülírjuk, vagy máshonnan ismert példák sorozatán keresztül megpróbáljuk bemutatni az illetőnek, hogy mi most éppen mi vagyunk, vagy ki vagyunk, hol vagyunk, hova tartunk, mit akarunk. Mindezt nevezhetnénk léleknek.
Ez vagyunk: lélek.
Gyüjtőnéven.
Amikor szeretném megmutatni magam valakinek, vagyis a lelkemmel összeismertetni az ő lelkét akkor nem teszek mást, mint megmutatom neki azt az utat, amit az én lelkem bejárt, azért, hogy az ő lelke ezt megnézve belássa, hogy annak az útnak a végen milyen ember állhat. Nem lát meg engem valójában még mindig. Nem. Csak a saját lelkén keresztül megszűrve gondol valamit arról a lélekről, aki egy olyan út végen állhat, mint amit mutattam neki. Hiába a szavak, ezt máshogy kell megérteni. Persze némileg azért segíthetnek. De sokszor inkább csak gátolnak, kárt okoznak, mert a különböző utak során különböző, sallangok, jelentések és félreértések tapadtak hozzájuk. Jobb szavak nélkül. Jobb úgy bemutatni ezt az utat, hogy azt kéred, a másiktól olvasson el egy könyvet. Amit te is olvastál egykor. És az egy adott irányba mozdított téged. Ha elolvasta lehet, hogy őt is arra mozdítja. Amikor ezt személyesen is megtapasztalta akkor így, közvetve már át is adtad neki a lelked egy kis részét. Akkor már van egy kis darab, amit megért belőled. Aztán megkéred, hogy nézzen meg egy filmet. Amit te is megnéztél egykor. És az a korábbi elmozduláshoz képest megint elmozdítja valahova. Szerencsés esetben arra amerre te is mozdultál annak a filmnek a hatására. (Persze, valójában ehhez semmi köze a szerencsének, de ezt most nem részletezem.) És akkor megint megért egy kis darabot belőled. Akkor a lelked egy darabja megint az övé lesz azáltal, hogy megismeri. Az az út, amin a te lelked keresztülment ezer és ezer ilyen útelágazáson ment keresztül. Filmek, könyvek, személyek, beszélgetések, világi események, cselekmények, néha csak egy fényvillanás, néha az esőcseppek dobolása a vizes aszfalton, vagy a méz édes illata mozdított meg. De mindig mozdított valami valamerre. És az mind te vagy. Az a te utad, az a te lelked, az vagy te. És amikor társat választol, valakit az életben akkor nagyon szeretned, ha megértené ő is, hogy te milyen útelágazásokon mentél keresztül és azt is nagyon szeretnéd tudni, hogy ő milyeneken ment keresztül. Nem tudom, hogy lehetséges-e az, hogy ilyen nagyszámú variáció mellett is tálaljon valakit az ember, aki megérti azt az utat, azt a filmet, azt a könyvet, azt az útelágazást, azt az elmozdulást ami én vagyok, ami én voltam és ami én leszek. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Nem is lehet ezt tudni. De hiszek benne. Csak hinni lehet benne.
Tehát ez a halmaz, amiről kezdetben írtam nem más, mint útjelző táblák gyűjteménye. Azt mondom, hogy írok egy listát, ami úgy néz ki, hogy: először olvasd el ezt a könyvet, aztán nézd meg ezt a filmet, majd sétálj egyet az esőben éjjel kettőkor. És ha mindezt megteszed ebben a sorrendben, akkor megérkezel, hozzám. És azt szeretném tudni, hogy nekem mit kell tennem ahhoz, hogy én megérkezzek hozzád?! Mivel ez egy kölcsönös folyamat. Szeretném látni a te halmazodat. És nem csak lélekben. Azokat a fizikai dolgokat is amiken keresztülmentél. A gyermekkori képeidet, mint fizikai valóságot és a gyermekkori álmaidat, mint a lélek útját. Szép dolog egyáltalán olyan valakit tálalni, aki ebbe a kölcsönös csere-bere megismerésbe képes belemenni. Még szebb, ha a képessége mellett hajlandó is, hiszen így felfedni valaki előtt az utat, amit a lelke bejárt nagy felelősség. Az egód pedig védekezik, veszettül körülbástyázva magát illúziókkal és félelmekkel, amik nem engedik, hogy lásd a másik utat és meg kevésbe engedik, hogy a sajátodból részeket adj át a másiknak. Erősnek lenni az életben mindössze annyit jelent, hogy magadat győzöd le. És egy nap találkozol valakivel és egyszerűen mutatsz neki egy útelágazást magadból. És ő lehet, hogy a gyönyörű szemeivel rád tekint és elmosolyodik. És akkor nem egyszerűen csak téged lát hanem beléd lát. Lehet, hogy ő is nyújt majd ekkor egy darabot a lelkéből és te elfogadod. Akkor kézen fogod és már biztosan tudod, hogy életed hátralévő részében más dolgod sincs, mint a lelked összes útelágazását átadni neki és elfogadni azt amit ő szeretne adni neked. Befogadni talán éppen olyan nehéz, mint adni, de pont olyan szép is.
De ez persze nem működik ilyen egyszerűen. Minél előbbre haladsz az úton, minél idősebb vagy, annál több felelem, annál több zsákutca, mellékvágány, rosszul bevett kanyar vagy rosszul megválasztott útelágazás halmozódik fel benned. És akkor megijdesz. Mert a másik ott áll előtted, gyönyörű szemeivel rád néz, kész, hogy kitárja a szívét, de te azt gondolod, hogy beléd lát és félted őt attól a sok rossztól, amit felhalmoztál magadban. El akarod ezt gyorsan rejteni. Hogy megvédd. Magadtól. Lehet ez nem sikerül olyan fényesen. Mert ő meg azt gondolja, hogy nem akarsz neki mutatni semmit, el akarsz rejtőzni. Ettől ő is megijed és bezárkózik újra. Már nem néz rád a gyönyörű szemeivel, már nem lát beléd, mert az ő falai is felemelkednek. Egy pillanatra vibrál a levegő, felmerül a kérdés: csak tévedés volt a pillanat amiről mindketten azt hittek, hogy valamit jelent?
Nem is olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést. Fel sem kellett volna tenni. A hitnek nincs szüksége kérdésekre, mert arra bizonyítékokat kellene válaszként szolgáltatni és hinni valamiben az nem ezt jelenti. Az elején mondtam: abban, amiről beszelek, hogy egyáltalán lehetséges-e mindössze hinni lehet. Sem beszéddel, sem más kommunikációval nem tudod pontosan megmutatni a másiknak, hogy te milyen vagy és így nem tudsz neki segíteni abban, hogy döntsön. Sehogy máshogy nem tudsz neki segíteni csak, úgy ha az előbbi kérdést soha nem teszed fel magadnak. Csak hiszel. És mész előre. Mutatod a lelked, kiteszed a kirakatba, ledobod a páncélt és várod, hogy majd valahonnan jön egy válasz. Amint megjön az a válasz, azonnal meg fogod érteni. A válasz nem lesz más, mint egy gyönyörű szempár (a mögötte rejtőző lélek tisztaságát visszatükrözve), aki úgy néz rád, mint még soha azelőtt más. Úgy, mint aki meg akar ismerni. Kíváncsi. Fél ugyan, de bátor és nem teszi fel ő sem a fenti kérdést. Megy előre. Megy feléd.
Egy vagy közülünk?
Igen. Az vagyok!
Jó! Most már nincs, mitől félned. Megtaláltalak. Tudod, hogy nem vagy egyedül. És kezdődhet az élet igazi oldala. Az az oldala, amire annyira vártál és amiért annyi, de annyi útelágazáson, zsákutcán, mellékvágányon keresztülmentél.
Megérkeztél.
De lehet, hogy ő meg nem…
Mindazon olvasóknak akiknek a fenti - zagyvaságnak tűnő - eszmefuttatás mond valamit , kívánok sok sikert ahhoz, hogy az arany középút felé tudjanak haladni miután a fenti események már megtörténtek velük. Hiszen az ősi buddhista közmondás is így szól:
„Ahhoz, hogy az arany középúton járhassunk, előbb meg kell ismernünk a szélsőségeket.”
Az irány tehát megvan. Fontos, hogy a fenti kölcsönös megismerésben is a lélek tartani tudja a középút szabályait de ez csak azután lehetséges ha előtte már fájt , ha nagyon fájt, a két szélső helyzet...
Bátorításul azoknak akik éppen erőt gyűjtenek a fordulathoz álljon itt Hemmingway csodálatos, mindent kifejező gondolata:
"Talán semmi sincs szebb a világon,
mint találni egy embert, akinek lelkébe
nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízunk, akinek kedves arca
elűzi lelkünk bánatát,
akinek egyszerű jelenléte elég,
hogy vidámak,
és nagyon boldogak legyünk. "
Ernest Hemingway
